A csőcselék bölcsessége

Cuki ott találta a rá váró Malingót a tanácsterem előtt, a tömegben. Az arcát elöntő megkönnyebbülés miatt szinte megérte részt venni a benti, rendkívül kellemetlen meghallgatáson. Cuki igyekezett gyorsan elmesélni mindent, amit az imént elszenvedett.

– És mégis elengedtek? – csodálkozott Malingó, amikor a lány befejezte.

– Igen – felelte Cuki. – Azt hitted, börtönbe zárnak?

– Felmerült bennem. Senki nem rajong az Ideátért, az biztos. Elég a meghallgatni az utca népét…

– És még most jön a java – mondta neki Cuki.

– Újabb háború?

– A tanács szerint igen.

– Az Abarat az Ideát ellen? Vagy az Éj a Nappal ellen?

Cuki látta, hogy néhányan bizalmatlanul méregetik.

– Azt hiszem, jobb lenne valahol máshol folytatni ezt a beszélgetést – mondta. – Nem akarom, hogy megint kihallgassanak.

– Hová szeretnél menni? – kérdezte Malingó.

– Mindegy, csak el innen – felelte Cuki. – Nem akarom, hogy még több kérdést vágjanak a fejemhez, amíg nem tisztázom a válaszokat.

– És hogyan akarod tisztázni őket?

Cuki szorongó pillantást vetett rá.

– Mondd csak, bármi jár is a fejedben – unszolta Malingó.

– A fejemben egy hercegnő jár, Malingó. És most már tudom, hogy a születésem napja óta odabent lakik. Ez sok mindent megváltoztat. Eddig azt hittem, hogy a csirkevári Haplatán Cuki vagyok, Minnesotából. És részben az is voltam. A külvilág számára hétköznapi életet éltem. De idebent – nyomta az ujját a halántékához – közben megtanultam, amit ő tudott. Ez az egyetlen értelmes magyarázat. Boa Kremátortól tanulta a varázslást. Én pedig átvettem tőle, és elrejtettem.

– És ezt most ki mered mondani hangosan?

– Azért, mert most már tudja. A bújócskázás már egyikünknek sem áll az érdekében. Bennem van, én pedig tudok róla. És az enyém mindaz, amit az Abaratarabáról tud. És ezt is tudja.

Minden bizonnyal én is ezt tettem volna, mondta Boa. De azt hiszem, most már ideje elválnunk egymástól.

– Egyetértek.

– Mivel? – kérdezte Malingó.

– Boának mondtam. Szabadságra vágyik.

– Nem hibáztathatod érte – mondta erre Malingó.

– Nem is hibáztatom – mondta Cuki. – Csak nem tudom, hogy mitévő legyek.

Kérd meg a ficakot, hogy meséljen Munn Lagúnáról!

– Ismersz egy Munn Laguna nevű illetőt?

– Személyesen nem – felelte Malingó –, de Ordasmaró egyik könyvében volt egy vers arról a nőről.

– Emlékszel még rá?

Malingó töprengett egy pár pillanatig, aztán belevágott: „Munn Lagúnának Volt egy fia, Mindenben tökéletes.

Munkában látni öröm volt, Játékban gyönyörűséges! De jaj, hogy jutott hozzá? Elmondanám, de rettenetes!”

– Ennyi?

– Aha. Állítólag minden jóságát egy fiúvá gyúrta, de az a gyermek sutának született. Olyan tompának, hogy az asszony tudni sem akart róla. Akkor aztán gyúrt magának egy másikat…

– Hadd találjam ki! Az összes gonoszságából?

– Hát, bárki is írta a versikét, nem merte elmondani, de gondolom, erre utalt.

Nagyon nagy hatalmú asszony, mondta Boa. És híres arról, hogy ha kedve szottyan, segít másokon.

Cuki ezt továbbadta Malingónak. Aztán Boa hozzátette: De persze őrült.

– Miért nem lehet soha semmi egyszerű? – mondta ki Cuki hangosan.

– Micsoda? – hökkent meg Malingó.

– Boa szerint Munn Laguna őrült.

– Miért, magadat hogyan mutatnád be? Cuki, a normális? Nem hinném.

– Az igaz.

– Hadd találjanak az őrültek őrültségükben bölcsességet az épelméjűek számára, ők pedig legyenek azért hálásak.

– Ez valami ismert mondás?

– Az lesz, ha elég sokszor mondogatom.

Ez a ficak egész értelmes dolgokat mond… ahhoz képest, hogy ficak.

– Mit mondott? – kérdezte Cukit Malingó.

– Honnan tudtad, hogy mondott valamit?

– Kezdem megszokni ezt az arckifejezésed.

– Azt mondta, nagyon okos vagy.

Malingó hitetlenkedett.

– Aha, biztos – mondta.

Visszafelé sokkal keskenyebb utcákat választottak, mint útban a Tanácsteremhez. A szűk sikátorokban és apró udvarokban feszült volt a levegő. A helybéliek idegesen siettek a dolgukra. Olyan volt, mintha már mindenki arra készülne, hogy hamarosan minden rosszra fordul. Belátott néhány árnyékos lakásba a résre nyitott ajtókon át, és a lakók sietős távozásra készen pakoltak. Malingó nyilván ugyanilyen következtetéseket vont le a látottakból, mert azt kérdezte Cukitól:

– Szóba hozta a Tanács a Nagy Fej kiürítését?

– Nem.

– Akkor miért készülnek az emberek elmenni?

– Érthetetlen. Ha van egyáltalán biztonságos hely, akkor az Yebba Dim Napja. Egek! Hiszen ez az egyik legrégebbi létező sziget.

– Úgy látszik, az, hogy régi, már nem elég.

Csendben folytatták útjukat a kikötő felé. Legalább egy tucat halászhajó keresett dokkot szemétszállítmányának kirakodásához.

– Csirkevár darabkái… – mondta Cuki komoran.

– Ne vedd a szívedre. Az itteniek annyi mindent hallottak a tieidről az évek során… Most végre hozzájuthatnak valami kézzelfoghatóhoz is.

– A nagy része szemétnek látszik.

– Aha.

– Most mit gondolnak majd Csirkevárról? – mélázott Cuki szomorúan.

Malingó nem felelt. Hagyta, hadd menjen Cuki előre, megszemlélni a cuccokat, amelyeket a halászok az Izabella vizéből fogtak ki. Vajon találnak benne valami értéket az abaratiak? Két rózsaszín, műanyag flamingó valakinek a kertjéből, egy halom régi magazin meg gyógyszeres doboz, bútorok meggyötört darabjai, egy buta, bogárszemű csirkét ábrázoló, nagy reklámtábla, egy másikon pedig a Whittmer utcai református templom vasárnapi miséjének témája: Az Úr villájának sok az ajtaja.

Ekkor döntött úgy a tömegből egy aranyszín szemű, zöld szakállú egyén, miután a Kölyök Príma Söréből legurított már egy párat, hogy kifejti a véleményét az embernépről meg gonosz technológiáikról. Számos barátja és követője akadt a csoportosulásban, ezek gyorsan szereztek neki egy pár halasládát, amelyekre ráállhatott, hogy aztán gyilkos tirádába kezdjen.

– Ha idehozta a kincseiket a dagály – vágott bele –, akkor eljönnek, hogy visszaszerezzék. Készen kell rá állnunk. Mind tudjuk, mit tesznek majd az ideátiak, ha visszatérnek. Megint az Abaratarabát akarják majd.

Éppen itt tartott, amikor Cuki hallotta, hogy a közelben valaki a nevét mormolja.

Gyorsan körbenézett, és fel is fedezett egy ismerős arcot. Izerit volt az, aki vette a fáradságot, és segített neki, amikor először merészkedett a Nagy Fej zűrzavaros belterületeire. Ő adott enni neki, az ő tüzénél száríthatta meg magát, és tőle kapta az első abarati ruháját. Izerit szkizmut volt, és a népe az általa Izabella anyácskának nevezett tenger vizeinek mélyéről származott. Most Cuki felé igyekezett a tömegben, fején házi készítésűnek tűnő, különféle tengeri növényekből varrt kalapban. A karján ringatta a kis Nazrét, másik kezébe a kislánya, Maizra kapaszkodott.

Cuki láttán nagyon elérzékenyült. Ezüst-zöld könnyek csorogtak a szeméből.

– Annyi mindent hallottam rólad, amióta a házamban jártál! Mindarról, amit tettél! – Malingóra pillantott. – Rólad is hallottam – mondta neki. – Te vagy az, aki a varázslónak dolgozott, ugye? Mulyapörölyön?

Malingó halványan elmosolyodott.

– Malingó, ő Izerit – mondta Cuki. Nagyon kedves volt velem, amikor először itt jártam.

– Csak azt tettem, amit mindenki más is tett volna a helyemben – mondta erre Izerit. – Van időtök eljönni hozzám, és elmesélni, hogy igaz-e mindaz, amit hallottam? Éhesnek tűntök.

– Ami azt illeti, egy kicsit tényleg éhes vagyok – felelte Malingó.

De amióta Izerit az imént kimondta Cuki nevét, megváltozott a tömeg hangulata, feltüzelte őket az emberekről gyűlölettel fröcsögő zöld szakállú.

– Le kellene vadásznunk őket, mind az utolsó szálig, és felakasztani – jelentette ki. – Különben csak idő kérdése, mikor próbálják meg megint ellopni a mágiánkat.

– Izerit, az a helyzet, hogy bármennyire is maradnánk, nem hiszem, hogy van időnk enni.

– Kytomini aggaszt, igaz?

– Ő az, aki azt mondja, hogy fel akar akasztani?

– Gyűlöl ő mindenkit. Most éppen a tieidet, Cuki. Öt perc múlva már lehet, hogy a ficakokat.

– Sokan támogatják – vélte Cuki.

– Az emberek szeretik, ha van valaki, akit lehet gyűlölni. Nekem nincs időm ilyenekre a két kicsinyem mellett.

– Na és a féljed?

– Ó, Rutusz éppen a hajóján dolgozik. Foltozgatja az eladáshoz. Amint megvan a pénz, már megyünk is el a Yebba Dim Napjáról. Kezd túl veszélyessé válni.

– A hajója nyílt tengeri utakat is kibír? – kérdezte Malingó.

– Rutusz szerint igen.

– Akkor talán elvihetne minket Ezegyszerre. Megfizetnénk.

– Ezegyszerre? – lepődött meg Izerit. – Mi dolgotok arrafelé?

– Barátokkal találkozunk – felelte Cuki. Közben a zsebébe nyúlt, és elővette az összes páterzemét. Malingó is így tett.

– Ez minden pénzünk – mondta Cuki Izeritnek. – Elég lenne az útra?

– Biztos, hogy több mint elég – mondta Izerit. – Gyertek, elviszlek Rutuszhoz. Jobb, ha tudjátok, hogy nem egy luxushajó.

– Nem érdekes, hogy néz ki – nyugtatta meg Cuki. – Csak vigyen el innen.

Izerit kölcsönadta Cukinak széles karimájú kalapját, nehogy valaki a tömegből észrevegye, hogy egy ember jár-kel közöttük, majd levezette Cukit és Malingót a kikötőbe. Elhaladtak a nagyobb, majd a kisebb hajók mellett, míg végül elértek az egyik legkisebbhez.

A fedélzeten egy férfi éppen befejezett valamit, amit ecsettel festegetett. Izerit félbeszakította a félje ügyködését, és gyorsan elmagyarázta a helyzetet. Cuki közben a szeme sarkából Kytomini hallgatóságát figyelte. Felébredt benne a kellemetlen gyanú, hogy nem sikerült teljesen észrevétlenül átvágniuk a tömegen Malingóval, és sajnos ezt igazolta, hogy többen utánuk fordultak, majd feléjük indultak a kikötőben.

– Bajban vagyunk, Izerit – mondta Cuki. – Legalábbis én biztosan. Azt hiszem, jobb, ha nem látnak minket együtt.

– Csak nem tőlük félsz? – nézett Izerit megvetően a közelgő csőcselékre. – Én ugyan nem félek tőlük!

– Szívem, Cukinak igaza van – szólt közbe Rutusz. – Vidd gyorsan a gyerekeket a halpiac mögé. Siess!

– Köszönöm – mondta neki Cuki. – Legközelebb majd több időnk lesz.

– Mondd meg a férjemnek, hogy siessen hozzánk vissza, ahogy tud.

– Sietni fog, ne félj – nyugtatgatta Cuki.

A nagy beszédével a tömeget tűzbe hozó zöld szakállú éppen átverekedte magát a csirkefogókon, hogy az élükre álljon.

– Megyünk már?! – kiáltotta Rutusz.

– Egek, de még mennyire – felelte Cuki.

– Akkor gyerünk!

Cuki beugrott a kis hajóba. Megreccsentek a deszkák.

– Ha összetöröd, és a vízbe fúltok, ne engem hibáztass – vigyorgott Rutusz.

– Nem fulladunk mi a vízbe – jelentette ki a Cuki után ugró Malingó. – Még sok dolog vár erre a lányra. Hatalmas dolgok!

Cuki elmosolyodott. (És igaz is volt. Arról fogalma sem volt, hogy mit, hol és hogyan kell tennie, de igaz volt.)

Rutusz a kormányálláshoz rohant, közben odakiáltott Malingónak:

– Vágd el a kötelet, ficak. Gyorsan!

Beleremegett a dokk, ahogy a zöld szakállút követő, egyre gyarapodó tömeg feléjük törtetett.

– Látlak, te lány – kiáltotta –, és tudom, mi vagy!

– Elvágtam a kötelet, Rutusz!

– Akkor kapaszkodjatok, és imádkozzatok!

– Rajta! – kiáltotta Cuki Rutusznak.

– Az Abarat elleni vétkeidért meg kell bűnhődnöd…

Az utolsó szót a gyűlölettel teli tömeg egy emberként visszhangzotta:

– Bűnhődni! Bűnhődni! Bűn…